A stresszközösség jövője

„A történelem tanúsága szerint a mániákus gondolkodók sokszor messzebbre látnak, mint az óvatos elemzők, akik általában csak a szavaik fogadtatásával vannak elfoglalva. A mániákusnak általában még a tévedéseit is nagyobb élvezet olvasni, mint az elemzők precíz megállapításait. Ez emeli Peter Sloterdijk alakját a kortársak fölé: minden művét mániákusan írja meg, jellemző módszere, hogy egyetlen motívumot vagy alapgondolatot abszolutizál és ezzel méri az egész világot. Többezer oldalas értekezést szentelt például a gömböknek, önálló kötetben foglalkozott a szürke szín esztétikai-politikai jelentőségével, a nyugati gondolkodás egész összhangzatát ki tudta bontani a harag (thümosz) ógörög kezdőakkordjából, legutóbb pedig azzal kápráztatta el olvasóit, hogy kijelentette: minden eddigi társadalom története a stresszközösségek története.

Láthatjuk, hogy egy mániákus alkattal van dolgunk, akit mégsem nevezhetünk monomániásnak, mert a legkülönbözőbb témákra képes rávetni magát. Ez a polimánia tökéletesen megfelel a korunkban újjáéledő »polimitikus« (Odo Marquard) és politeista gondolkodásmódnak, ebből a szempontból nézve Sloterdijk sikere semmiképpen sem véletlen. Igazságai számára nem követel imádatot, a gondolatok eredendő intenzitását esszéisztikus formában oldja fel, sőt a tudományos világkép szigorán is lazítani próbál. Stressz és szabadság című könyvében amellett érvel, hogy félre kell tennünk a megszokott szociológiai válaszokat a társadalmi integráció kérdésére, és újra meg kell adnunk magunknak a jogot, hogy saját belátásra jussunk a társadalom egység-elvét illetően.

Vegyük elő és poroljuk le a régi kérdést: mi biztosítja egy politikai közösség egységét? Sloterdijk arra jut, hogy a társadalmat a stressz integrálja, és mindannyian stresszközösségek tagjai vagyunk. A politikai közösség létrejötte egy kollektív stresszélményhez kapcsolódik (áldozat, szentségtörés, kivételes állapot), a politikai rend megszilárdulása pedig teljes mértékben a stresszintegráció sikerétől függ.

Ez nekünk nem is túl nagy újdonság, hiszen jól ismerjük és a sajátunknak érezzük ezt a pszichopolitikai hangoltságot. A magyarságtudatot is mélyen meghatározza a fenyegetettség érzése, a történelem viharainak és igazságtalanságainak emléke, tehát az a »közös nyugtalanság«, amely nálunk immár a nemzeti hagyomány formáját ölti.

»A haza az, ami mindig veszélyben forog.« (Falusi Márton) Egy ilyen hagyomány részeseként viszont az önismeret fontos eleme – tisztában lenni azzal, hogy egy történeti-politikai egységgé szilárdult stresszközösség tagjai vagyunk, s hogy a magyar lelkialkat legjobb és legrosszabb vonásait egyaránt a kollektív stressz élménye hozza felszínre. Az etnicista kihalás-szorongástól a nemzeti szabadságfelkelés nagylelkűségéig sok példa kínálkozik, tehát egyáltalán nem esik nehezünkre elfogadni a stressz társadalomintegráló erejéről szóló tételt – az a magyar olvasó számára inkább magától értetődőnek tűnik.

Amivel Sloterdijk sajnos kevéssé vet számot, az a pozitív és negatív stressz különbsége, holott egész civilizációelméletek épülnek arra a belátásra, hogy a közösségek felemelkedését és hanyatlását minden korban a történelmi-társadalmi kihívásokra adott válaszok határozzák meg. Egy közösség jövőképességét az határozza meg, hogy pozitív, egységes választ tud-e találni a kollektív stresszre. Ki tagadná, hogy az emberiség sok nagy alkotást köszönhet a nyugtalanságnak, az egzisztenciális feszültségnek és a mániákusságnak. A művészeteket és a filozófusokat jó ideje szent őrülteknek tartjuk, akik képesek úrrá lenni saját őrültségükön. Miért ne vethetnénk fel ugyanezt a lehetőséget társadalmi szinten is? Azok a sikeres politikai közösségek, amelyek képesek úrrá lenni saját traumáikon és képesek termőre fordítani a stresszt, a mániát és a nyugtalanságot. Politikai szempontból a pozitív és negatív stressz megkülönböztetése legalább annyira fontos, mint a produktív és destruktív konfliktus közötti különbségtétel, a csatatér megválasztásának dilemmája. A pozitív stressz és a negatív stressz különbségén múlik minden, mert az egyik mozgásba hozza a közösség pszichopolitikai energiáját, a másik blokkolja azt. A megkülönböztetés képessége nélkülözhetetlen azoknak, akik a stressz fölötti elmélkedésből politikai következtetésekre akarnak jutni.

Sloterdijk mégis más utat választ. Behatóan foglalkozik a stressz feloldásának egyéni lehetőségeivel. Rousseau álmodozásaihoz nyúl vissza (A magányos sétáló álmodozásai) és azt állítja, hogy a stressz által integrált társadalmak szüntelen kihívására ez a mű adott hiteles választ, amikor megfogalmazta a modern szubjektum radikális autonómiaigényét. Ugyanaz a Rousseau, aki a Társadalmi szerződésben egyetlen »általános akarat«-ban egyesítette a társadalom sokféle ambícióját, félelmét, érdekét és önazonosságát, az álmodozásokban már rá is mutat a vészkijáratra: a szubjektum vissza tud húzódni a politikai közösségből, ki tudja vonni magát a társadalmi lét kényszermechanizmusai alól, és tisztára moshatja magát a tiszta egzisztencia derűs eszméletében. Ezzel kapcsolatban József Attila szavait idézve ismét a magyar olvasó bölcsességére apellálok: »Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.«

A gondolkodás szubjektív mozzanata és az egzisztencia nem vonható ki a létből: legyen szó Descartes cogitójáról, Rousseau stresszmentes, tiszta szubjektivitásáról vagy éppen Stirner »mindenható egoizmusáról«, a szubjektum kiemelése és felszabadítása nem hoz tartós eredményt, és nem képes megmenteni bennünket a stressztől. Az álmodozást minduntalan maga alá gyűri a gond, az objektivitás és a lét kíméletlen törvénye. Chateaubriand nem kis bosszúsággal emlékezik arra, hogy képzeletbeli randevúinak mindig a természet valósága vetett véget. Ahogy meghitten üldögélt a kelta templomok romjain és nézte az alkonyat fényében aranyló fák lombkoronáját, egyszer csak megmoccant valami a fűben – egy pacsirta –, és eszébe juttatta, hogy a valóságban nincsen barátnője. Ilyenkor nagyon elszomorodott.

A valóság előli menekülés ma már nem Rousseau vagy Chateaubriand romantikus sétáira emlékeztet, hanem a kollektív őrület formáját ölti. A stressz alóli felszabadulás maga is stresszforrássá vált – igen fontos ezért, hogy empátiával forduljunk a menekülés jelenségéhez. Sokan azért fordulnak a virtualitás, az önkéntes száműzetés, a szabadságcellák félhomálya és bizonytalan távlatok felé, mert elviselhetetlennek érzik azt a kollektív nyomást, amely pszichopolitikai egységgé kovácsolja a társadalmat. A menekülés viszont csak tovább rontja a helyzetet. »Azt mondhatjuk – írja Sloterdijk –, hogy a kollektív stresszkonstrukciók ma sokkal erőteljesebbek, mint korábban bármikor, mivel a modernség lázadása az objektivitás nyomásával szemben olyan paradox következményekhez vezetett, amelyeket némelykor nyomasztóbbnak érzünk, mint a kiinduló terhelést.«

Igazat adhatunk Simmelnek, amennyiben az ember természettel folytatott ősi harcát valóban felváltotta a kollektivitás nyomása előli menekülés. Nemcsak egyéni válaszokat kell keresnünk erre a helyzetre, hanem a társadalomnak egészében véve is szembe kell néznie ezzel a kihívással: meg kell küzdenie saját démonaival, és a negatív stresszt pozitívvá kell alakítania. Sloterdijk szerint »az a pszichopolitikai nagytest, amelyet társadalomnak nevezünk, nem más, mint a mediálisan kiváltott stressztémák által rezgésbe hozott gondközösség«. A kérdés csak az, hogy a gond (Sorge) gondoskodáshoz (Fürsorge) vezet-e, vagy inkább tömeges megfutamodásra készteti az embereket, ahogy Max Picard írja – és már csak a menekülésen keresztül vagyunk képesek megragadni a valóság egy-egy elmosódott részletét? Ez a kérdés a mi stresszközösségünk nagy kérdése.

Ez olyan sorsdöntő kérdés, amit a mániákus gondolkodás fogalmaz meg, s amihez az elemzők és szakfilozófusok nem kívánnak hozzászólni. Sloterdijkot is dilettantizmussal vádolják: megállapításai állítólag felületesek és vázlatosak (különösen, mióta kifejtette véleményét a migrációról). Nagyokat mond, össze-vissza beszél. Ezek a vélekedések csupán egyetlen szikár tényre hívják fel a figyelmünket: a tudományosság utóvédjei szemmel láthatóan kiiratkoztak a gondközösségből, és egész életüket a szubjektív elzárkózás racionalista álcái mögött kívánják eltölteni. Ez az ő gondjuk. A miénk az, hogy megtaláljuk a pozitív stressz társadalmi receptjét. Valójában erről szól a választási kampány, a sportélet, a nyilvánosság és a kultúra minden ága. Azt a stresszformát keressük, amely nem tesz tönkre, hanem magasabb síkra emeli az életünket.”

A nyitóképünk illusztráció. Fotó: Facebook